A fekete kutya

Szépséges estét! 

Elérkezett az idő, hogy újabb novellát publikáljak. 

Ezúttal a "következő generáció" után, visszatérünk egy rövidke történet erejéig a Tekergők idejébe. 

Hálás vagyok, ha elolvasod! 

A csíny letudva! /*

.................................................................................

Ő csak egyedül akart lenni, mégis olyan társasága akadt, aki szívét melengette.

A másik csak egy nyugodt fürdőt vett volna, mégis szebb estélye volt, mint képzelte.

Egy folyosó, egy bánatos lány és egy arra tekergő fekete kutya; kifejezően szürke szemekkel.

Kapkodta a levegőt, légzése egyre szakadozott, ahogy fejét hátradöntve sűrű pislogások közepette, elűzte a bánatot szeméből. Agyában akár seregnyi cikesz ide-oda cikáztak a gondolatok, egyik szállt el a másiktól, míg végül egy megfoghatatlan hálóvá szőtte magát.

Mély levegőt vett, térdét felhúzta, majd könyökét megtámasztva rajta, fejét lábai közé ejtette karjával együtt, ezzel szabad utat engedve tincseinek. Annak vége a földet súrolta, a barna hajkorona ide-oda seperte a padlót, ahogy a lány a fejét ingatta. Saját magát gúnyolva felnevetett, újra a falnak támaszkodott a plafont bámulva, próbálva elűzni rossz kedvét. Odafent a toronyban barátai születésnapot ünnepeltek, míg ő megfutamodva egyetlen támaszai elől, egy elhagyatott folyosón bujkált; méghozzá saját bulija elől. Azonban a néptelen átjáró a Prefektusok fürdője és Simaszájú Gergely szobra közt sokkal csábítóbbnak bizonyult számára.

A közeledő puha lépteket sem hallotta, a kutya viszont már messziről észlelte szaggatott légvételeit és fel-felhangzó zokogását. Egy ponton úgy gondolta, inkább visszafordul, de kíváncsisága és szíve jobban húzta a szívszorítóan kesergő lány felé.

Megállt mellette, leült és várt, de a másik csukott szemhéja mögött szeme ide-oda cikázott, mintha egy zaklatott álomba merült volna. Finoman megbökte könyökét nedves orrával, majd azonnal el is kapta fejét, nehogy a lány karja megüsse.

– Merlin szerelmére – súgta nevetve, némi rémülettel hangjában, megkönnyebbülve kifújta a levegőt. – Kutyus, – nyúlt felé óvatosan, nehogy megijessze az állatot – jól rám hoztad a frászt.

Odakint vihar tombolt, a szemközti ablakokat verte a szél, a villámok minden alkalommal megvilágították a sötét folyosót. Az eső nagy cseppekben folyt végig a párás üvegen, könnyet fakasztva a felfestett arcú nőnek. Az állat bundája azonban nem volt vizes, ahogy megsimította füle tövét.

– A vihar elől menekültél a kastélyba, ugye? – kérdezte inkább csak magától. Úgy gondolta, a kutya a faluból érkezhetett, biztosan felszökött a birtokra unalmában.

Kinyújtotta lábait, mire a fekte bundájú jószág elhasalva megtámasztotta fejét combján. Mosolyogva simogatta sprőd szőrét a hátán. Légzése egyenletessé vált, ahogy az állat megjelenése kiűzte gondjait fejéből.

Felsóhajtott, mire a kutya kíváncsian pislogott frá. Szürke szemei érdeklődve figyelték arcát, mintha csak azt kérdezné, mi a baj. A lány megborzongott, volt valami ijesztően ismerős abban a tekintetben, mintha egy ember szemei néztek volna rá, valakié, akivel korábban már találkozott.

– Érezted már úgy, hogy el kell menekülnöd mindenki és minden elől? – suttogta, gépiesen tovább simogatva az állatot. Mégsem tudta elfelejteni bánatát, szülei levele ott lebegett agyában, de egyetlen sorát sem tudta felidézni. A kutya nyüszített, mintha igent mondana. A másik megrázva fejét, elűzte a bugyuta gondolatot, egy állat nem ennyire értelmes, érvelt saját magának. Mégis volt valami azokban a szemekben, valami, ami azt sugallta nem egy egyszerű kutya néz vissza rá. – Nem éppen a viharra gondolok – bámult ki az ablakon, a folyosót visszhangozva betöltötte a mennydörgés hangja –, de nyilván te azt nem szereted. Nem jó érzés a vizes szőr, hah? – mosolygott az állatra.

Lejjebb csúszott, testtartást váltva elgémberedett tagjai miatt. Az állat felemelte fejét, türelmesen várva, míg elhelyezkedik, majd pofáját visszafektette hasára. A lány megkavarta füle tövét, elégedett morgást kapva válaszul.

– Ezt szereted, hah? – Az állat elégedetten mormogott. – Tudod, én imádom, mármint a vihart, nem a fülvakargatás – kuncogott, a kutya is vele nevetett vonyítva. Már nem is érdekelte mennyire különös ez. Figyelte az ablakon leguruló cseppeket, míg tekintete elhomályosult, elveszve az emlékek tengerében. – A nagypapámmal mindig kint ültünk a nyári záporban a hintaszékében a teraszon és figyeltük, ahogy az eső eláztat minden kis centimétert. Káprázatos volt, ahogy a levelek meghajlottak apró súlya alatt, miként sötétre színezte a betont, megitatta a virágokat és elárasztotta a levegőt friss illattal. Az ő kedvence az eső volt, és ezt rám is átragasztotta, – Halkan beszélt, szinte már andalítóan, a kutya képes lett volna elaludni, de a lány hangjában rejlő keserű bánat lekötötte figyelmét. – Szinte ő nevelt fel, anya és apa folyton a Minisztériumban dolgoztak. Ő adott a kezembe először pálcát, hagyta, hogy varázsoljak és nem haragudott, mikor összetörtem a kedvenc bögréjét. Seprűt vett nekem, és körbe repültük a házat, az éjszaka közepén is nekiállt palacsintát sütni, ha azt kértem. – Szaggatottan felsóhajtott. – Annyit mesélt a Roxfortról, hogy szinte már öt éves koromtól visszaszámoltam a napokat – szemeiben gyermeki fény csillant. – Aztán mikor, megkaptam a levelet és rájöttem vagy inkább engedtem, hogy az agyam felfogja – talárja ujjába törölte arcát –, hogy ha elmegyek, akkor alig fogom látni nagypapát, már nem is vágytam ide. Apának úgy kellett kicipelnie a házból, hogy le ne késsem a vonatot. Akkor ígérte meg papa, hogy egyszer elvisz a kengurukhoz.

A kutya óvatosan felült, lerázva magáról a lány egy ideje már nem mozgó kezét, szuszogása meglibbentette a haját, ahogy közelebb hajolva hozzá, lenyalta arcáról a sós cseppeket.

– Meghalt – szipogta suttogva. – Meghalt, és én nem voltam vele. Itt hagyott, pedig megígérte, hogy mikor tizenhat leszek, elutazunk Ausztráliába – zokogta keservesen, hüppögve elfordította fejét, mintha szégyellenie kéne magát az állat előtt. Ő azonban átugorva lábán, a másik oldalára került, és pofáját a lány vállán támasztotta meg. Átkarolta az állat testét, és arcát beletemette a puha nyakszőrébe. – Ma vagyok tizenhat – dünnyögte, ujjaival az állat fülét vakarva. – És ő már sosem küld nekem levelet…

 

Sirius Black egyik legjobb barátja harsány ömlengését igyekezett felfogni kora reggel, miközben azt kívánta, bár fulladna inkább bele a kávéjába. Na persze nem ő, hanem James, amiért aznap már harmadszorra meséli el nyálas, esti randevújukat Lilyvel. Ami inkább bosszantotta Siriust, hiszen a béna esemény hiúsította meg, hogy elkérje barátja láthatatlanná tévő köpenyét, hogy felszökjön egy lazító fürdőre a Prefektusi helyiségbe. És ha ez nem lett volna elég, a fiú még a közös térképüket is lestoppolta, és az áruló Lupin is neki adott igazat az előnyben.

Szóval az estétől kezdve Sirius mindenkit utált, aki a baráti körébe tartozott.

Ricsajos kacagás ütötte meg fülüket. Egy nagyobb lánytársaság közelített a mellettük kettővel arrébb lévő szabad helyekre. Többen nevettek valamin, egymásba karolva és förtelmesen idegesítően, mintha vihogásukat képtelenek lennének megszakítani. Két alak tűnt ki közülük; Lily, aki szálló vörös lobonccal előre sietett, hogy csókot adjon az elvarázsolt Jamesnek, aztán visszatérjen barátnőihez. A másik Beth, ki haloványan mosolyogva, mintha csak kötelező lenne jó képet vágnia a dolgokhoz, kullogott a csoport legvégén. Lily most mellé szökkent vissza, átkarolta vállát és magához ölelte. A lány valamivel vidámabban ült le a megmaradt szabad helyre, mialatt észre véve Siriust, rámosolygott. A fiú mogorvasága egy pillanat alatt elszállt, viszonozta a gesztust és állta a lány kutakodó tekintetét. Mintha a másik belé akarna látni, összevonta szemöldökét, és mélybarna íriszeit az ő szürkéibe mélyesztette.

Ahogy jobban bele gondolt, a térkép és a köpeny hiánya vezetett egy még jobb estéhez, mint amire számított.

Aztán barátnői újabb nevetése elterelte a lány figyelmét, és feléjük fordult. Sirius vigyorogva kortyolt kávéjába, nem foglalkozva barátai értetlen, kérdő pillantásaival.

Kisvártatva, pár perccel azután, hogy befejezték a reggelit, és James kapkodva lemásolta a bűbájtan leckét Lupinról, amit randevúja miatt elmulasztott elkészíteni, elindultak első órájukra. James még odalépett barátnője mögé, hogy elköszönjön. Sirius figyelmét nem kerülte el Beth felé pillantása szeme sarkából. Ajkára csintalan mosoly kúszott, és Remus már nyitotta is száját, hogy megállítsa, sejtve, hogy valami örült ötlet jutott eszébe, de elkésett.

Ő már oda is hajolt a lány füléhez, hogy csak Beth hallja szavait. – Csak hogy válaszoljak a kérdésedre – búgta, leheletével megcsiklandozva a lányt –, imádom, ha a fülemet vakarják. Amúgy boldog utólagos születésnapot, próbáltam volna elugatni, de kétlem, hogy értetted volna – nevetett.

Azzal időt sem hagyva a lánynak, követte barátait, akik a nagyterem ajtajában vártak rá. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, válla felett még hátra tekintett. Beth mogyoróbarna szemeiben a felismerés szikrája csillogott, ajkára megrovó, édes mosoly kúszott, ami elkápráztatta Siriust.

Mindez nem kerülte el Lupin figyelmét, ahogy barátja feltűnő vidámsága sem, mikor az éjszaka visszatért hálóhelyiségükbe.  

 

A függőágy, a furkász és a majdnem ölelések esete

Mindenkinek kellemes szombat délután! 

Végre elérkezett, hogy hosszú idő után visszatérjek a blogspotra és ezzel a publikáló "írók" világába. 

Ezzel a pálcamozdulattal; Büszkén prezentálom az új blogomat és novellámat, mely könnyen kitalálhatóan Harry Potter világában játszódik, azon belül is a következő generáció idejében. 

Nem is húzom tovább. Fogadjátok, hát szeretettel, remélem tetszeni fog és véleményeket szívesen fogadok! 

A csíny letudva /*

.................................................................................

James Sirius Potter csak egy nyugodt délután szeretne eltölteni függőágyában, távol a fortyogó üstöktől, McGalagony és édesanyja haragjától. Csakhogy számításait újra keresztbe húzza; Nova Salmander a folyton szeleburdi lány, akinek élete a felfordulás és a vidámság.

Nova és James vetekedhetne a Roxfort „rendbontó tanulója” díjáért – azonban ezúttal McGalagony legnagyobb rémálma elevenedik meg; a két gyerek együttes erővel forgatja fel az iskola nyugodt életét, illetve ők inkább megmenteni próbálják…

A tizennégy éves James Potter egy függőágyban heverészett, amit még tavaly nyáron nagypapája sufnijában talált. Az öreg Arthur Weasley még mindig szabályszerűen gyűjtötte a mugli tárgyakat, míg unokája, mintha csak előírták volna neki, imádta őket saját kedvére felfedezni. Folyton a fészerben időzött, felkutatva az új szerzeményeket.

A függőágy esetében nem csak a kényelem jelentett előnyt, hanem a hely is, amit James a Roxfort udvarán talál neki. A két fa, ami közé kikötötte, illetve varázsolta, kellően hűs árnyékot nyújtott és elég takarást, hogy eltudjon ott rejtőzni és ne találjanak rá. Mint például a múlthéten, mikor egy hasonlóan forró napon is odakint heverészett a bájitaltan szakkör helyett.

Csakúgy, mint apja, pocsék volt a tárgyból. Ő maga fárasztónak és feleslegesnek találta az órákig tartó méricskélést és kavargatást, miközben mindent megkapott készen az Abszol úton. Ennek ellenére ő is Lumpsluck kedvencei közé tartozott, és ennek hála sosem kapott troll osztályzatot. Persze egyik sem remek tehetségét bizonyította, sokkal inkább apjának szólt a kitüntetett hely a klubban, de ezt James cseppet sem bánta. Sőt még szórakoztatónak is tartotta a professzor partijait.

Bezzeg McGalagony már kevésbé díjazta a kivételezést, amit James felháborítónak tartott, hiszen ő semmiről sem tehetett. Ezért esett meg, hogy ezen a forró, nyári napon, amikor az embernek inkább repkedni és henyélni akadt kedve, neki akkor bájitaltan szakkörön kellett volna tartózkodnia. Arra már nem emlékezett, hogy mi a pontos indok, jegyeinek javítása vagy inkább képességié. Igazából egyik sem érdekelt, és amíg McGalagony, és senki más sem tudott a rejtekhelyéről, teljesen biztonságban volt.

Lelógatta lábát, meztelen lábújhegye alig érintette a füvet, de azért sikerült meglöknie magát. A levegő kellemesen felkavarodott körülötte, lehunyta szemeit, és élvezte tovább a semmittevést.

Éppen elég messze tartózkodott a kastélytól, hogy ne halljon a benti életből semmit sem. Elkerülte, hát McGalagony morgolódása, amiért nem találta őt a szakkörön, és a készülődés zsivaja is. Ugyanis a nap, amikor neki egy teremben kellett volna szenvednie az izzasztó üst fölött, egy napra esett a Második Varázslóháború huszadik évfordulójával.

A kastély falai már a hét elején díszben pompáztak. A képkereteket aranyporral szórták be a lakóik legnagyobb tiltakozása ellenére – sokan arrébb is költöztek –, a falakon mugli égősorokra hasonlító fényfüzérek lógtak, a roxforti házak színeiben pompázva, és még a lovagi páncélokra is aggattak néhányat.

Valahol odabent, feltehetőleg a nagyteremben, szülei és nagyszülei, meg talán az összes rokona, nagybácsik és unokatestvérek is a sürgölődő forgatagban segédkeztek, mindent pompájára emelni az esti ünnepélyhez. Asztaldíszeket, lampionokat és függőket kreáltak, amik passzoltak egymáshoz, hogy valóban minden tökéletes legyen.

James épp azon morfondírozott, hogy vajon idén is felhasználják-e Hagrid óriás virágait a dekorációhoz, mikor a közelből egy faág reccsenésének hangja ütötte meg fülét. Olyan gyorsan ült fel, mint ahogy a kviddics meccsen szokása elütni az ellenfél felé a gurkót.

Rémképek jelentek meg fejében, hogy lelepleződött remek rejtekhelye, és McGalagony vagy az anyja mindjárt rátör, megzavarva nyugalmát – nem tudta eldönteni melyik lenne borzalmasabb –, mikor egy nagyjából vele egykorú lány jelent meg a bokrok közül.

James nem ismerte fel azonnal, de barnásvörös haja ismerős volt számára, s bár takarta arcát ő a loknikba akadt falevelek és ágak ellenére is ráismert. A lány görnyedt háttal, lógó karokkal kotorászott a fűben, néha pálcáját is meglengette.

James nem tudta mitévő legyen, dőljön vissza és tegyen úgy, mintha nem látta volna a lányt, vagy szólítsa meg. Végül egyikre sem volt szükség, mert a másik egyenesbe hozta magát, és ugyanolyan döbbent arckifejezéssel bámult vissza a fiúra, mint ő rá korábban.

Nova volt az, Nova Salmander, akinek a rokona írta a Legendás lények könyvüket és néha vendégként előadást tartott nekik az órán. Mindig nagyszerű állatokkal lepte meg őket és egyszer még azt is megengedte, hogy mindnyájan lemenjenek a bőröndjébe.

– James Potter? – Nova hangja valahol az elképedt és a komikus között helyezkedett el, mint, aki nem tudja pontosan mit is kéne reagálnia, még is viccesnek tartja a helyzetet. – Neked nem szakkörön kéne lenned vagy segíteni a családodnak odabent? – Nova most neki állt kiszedni egy komplett fát a hajából, de azért nem vette le tekintetét a fiúról. – Helyette te itt henyélsz, ezen a klassz helyen, amit ráadásul nem osztasz meg másokkal. Az emberek nem ezt várnák a Hős Harry Potter fiától. Persze, akivel Lumpsluck kivételez…

– Mondj ezt egy Salmander, akit a proff. szinte Merlini szintekre emel – zsörtölődött James.

A két fiatal egy ideig farkasszemet nézett, majd kisvártava elnevették magukat. Mindketten a hasukat fogva hahotáztak, mintha egy borzasztóan szórakoztató eszmecserét bonyolítottak volna le. Nyilván számukra az is volt, nem úgy, mint egy kívülállónak.

– De mos komolyan – vett mély levegőt James, hogy teljesen lenyugodjon. – Mit művelsz itt?

– Semmit – vágta rá egyből Nova. Egyértelműen a legfeltűnőbben, aztán rájött, hogy pont nem James az, akitől tartania kéne. – Nos – köszörülte meg torkát –, a helyzet az, hogy elhagytam valamit. Pontosabban elveszetettem, oké jó – sóhajtott –, megszökött.

– Micsoda? – csattan fel James. Agyában azonnal a másodikos évük eseménye játszódott le, mikor Nova berontott a nagyterembe és üvöltve közölte, hogy egy randalór garázdálkodik az iskola folyosóin. Persze Jamesnek, már akkor is apja és Ron bácsikája elbeszélése jutott eszébe az ő első évükről, mikor hasonló módon Mógus professzor rohant be a terembe és kiabálta, hogy egy troll bandukol odakint. Bár ő nem ájult el, mármint Nova, mert Mógus igen. Olykor Ron még azt is hozzá imitálta a történethez.

– Kérlek mond, hogy ezúttal nem egy Kimérát szabadítottál ránk.

– Nem…

– Vagy egy Mantikórt…

– … nem, ez egy…

– Hippogriff…

– … nem, de az nem is veszélyes.

– Azzal vitatkoznék. Oké, akkor egy sárkány? Remélem csak kölyök és…

– James! – csattan fel ezúttal Nova. – Hagyd már abba. Ennyit a hős, bátor griffendélesről – dünnyögte maga elé, de a fiú meghallotta. Miután sikerült visszanyernie lélekjelenlétét, sértetten pillantott a lányra.

– Már elnézést, de féltem az életem. A randalórral is csak a nagyapád tudott elbánni, és öt órát rostokoltunk a nagyteremben…

– Végig ettél, nem is foglalkoztál vele, hogy mi zajlik odakint.

– Stresszhelyzetben megéhezem.

– Egyébként is, az csak három óra volt.

– Oh, én kérek elnézést! – Egymásra meredtek, de James agyába azonnal visszakúsztak az imént hallottak. – Szóval ezúttal mi fenyeget minket? – kérdezte, félve a választól.

– Egy furkász, még a húsvéti szünetben hoztam el véletlenül – vont vállat ártatlanul. James sejtette, hogy az véletlen, nem is olyan véletlen.

– Furkász? Hát az nem is gond, kirakunk neki pár csecsebecsét és befogjuk mielőtt bárki meglátná, sima… Mi az? – vonta fel szemöldökét látva a másik arckifejezését.

Nova lesütötte szemeit és inkább visszaért haja famentesítéséhez, amiben már persze egyetlen ág sem éktelenkedett.

– Hát, amit azt illeti – harapott ajkába. – Van vele egy Okkami. Az úgy volt – kezdett gyorsan magyarázkodásba –, hogy otthon indulás előtt játszottam Meekoval.

– Meeko? – vágott közbe a fiú.

– Az egy mugli rajzfilmben szereplő mosómedve. Majd később elmagyarázom. – Hagyta annyiban legyintve. – Szóval hallottam, hogy apa közeledik és bezártam Meekot egy aranyfestékes csészébe, amit az ágyra raktam. Onnan viszont beraktam a talárokat a ládámba, amin rajta volt a csésze és azt követte a Furkász, akit nem vettem észre és bezártam.

– Hát ez nagyszerű – háborogott James. – Van fogalmad róla, hogy mi történik, ha a Meke kiszabadul?

– Meeko, és neked van fogalmad róla kivel beszélsz? Előbb tudtam Hippogriffet szelídíteni, mint ahogy te megtanultál járni.

James grimaszolt, Nova néha kicsit Hermione nénikéjére emlékeztett őt, ha valamilyen legendás lényről esett szó. Az órákon is folyton fent volt a keze, de meg se várta, hogy felszólítsák ő már ontotta is magából a varázslények tulajdonságait.

– Most, hogy kihencegted magad – fonta karba kezeit a fiút. – Segítsek?

– Azt megköszönném – bólintott rá Nova, aztán egy erszényt húzott elő a zsebéből, csörögve a benne rejlő aranyaktól.

– Elszórod a pénzed?

– Ez csak leprikónarany – legyintett a lány. – De már kezdek kifogyni belőlük, ha nem találjuk meg gyorsan, akkor az aranyétkészleteket leszünk kénytelenek kölcsön venni a konyháról.

– A házimanók biztos szívesen odaadják – tűnődött James –, hm talán sütnek nekünk egy kis marcipános-tökös rétest is – nyammogta.

– Bah – rázkódott meg a hidegtől Nova, tarkóján és karján égnek álltak a piheszőrök.

James nem firtatta a dolgot, neki akkor is az volt a kedvenc süteménye, persze abból, amit nagymamája készített, de a roxforti házimanók is igazán ízletesre csinálták.

Kivártatva végül a két gyerek inkább a kastélyban folytatta a keresést. Azonban a nagytermet és környéként nagyívben elkerülték, nehogy az ott a díszítéssel ügyeskedő felnőttek észrevegyék őket.

James - mikor már a csarnokot maguk mögött hagyva osontak fel a lépcsőn, olyan csendben ahogy csak tudtak - megtorpant. Nova, aki éppen az aranyakat számolta, a hátának ütközött.

– Mi a fene van? – dünnyögte a fejét dörzsölve. – Látod valahol? – váltott suttogásba, de James nem reagált. Furcsa kifejezés ült ki arcára és a lány már azon gondolkozott visszaszalad, hogy segítséget kérjen.

– Tudom, hogy találjuk meg – meredt a lányra barna szemeivel.

– Bedobod a zsebpénzed a közösbe? – gúnyolódott Nova, aztán megkerülte a másikat, hogy folytassa az utat, mielőtt egy arra járó felnőtt észreveszi őket.

– A Tekergők térképével! – szólt után izgatottan James és futva megtette azt a pár lépcsőfok lemaradást. Most azonban ő ment neki az előtte szobrozó lánynak.

– Most úgy megölelnélek! – kiáltotta elfelejtkezve a bujkálásról Nova. Majd megszaporázva lépteit neki indult az emeleteknek, hogy minél hamarabb elérjék a klubhelyiségüket.

– Lett még volna annyi időnk, hogy megtedd – dünnyögte maga elé James és követte a lány, kissé csalódott izgalommal dúlva a szívében.

A Griffendél toronyban szerencsére nem sokan tartózkodtak, inkább csak egy-két felsőbbéves, akik vagy az RBF-re vagy a RAVASZ-ra tanultak, de közülük is a legtöbben a könyvtárban bújták a könyveket. A jelenlévők viszont egyáltalán nem törődtek két siető társukkal, kik igyekeztek minél halkabban közlekedni.

Mivel McGalagonynak igencsak fontos volt a közelgő ünnepség, megparancsolta minden diáknak, kivéve a hamarosan vizsgázóknak, hogy vegyenek részt az előkészületekben. Ez alól senki sem lehetett kivétel, így Nova tudta, ha rájönnek, hogy ő nincs odalent a helyén azok között, akik virágfüzéreket fűzték, nagy bajba kerül majd. De úgy gondolta az a büntetőmunka sokkal elviselhetőbb lesz majd, mint, amit azért kapna, ha megtudnák, hogy egy furkászt és okkamit engedett szabadon az iskolában, ráadásul az évforduló napján.

– Meg van már? – sürgette Jamest, aki jelenhelyzetben épp a matracán hasalva fejjel lógott a föld felé ágya alatt keresve a bűvös pergament.

– Várj már egy percet – nyögte a fejébe tóduló vér okán a fiú.

– Két perce is ezt mondtad – forgatta szemeit Nova.

James nem felelet, egy kicsit még lejjebb csúszott, hogy elérje a középen tornyosuló ruhakupacot, ami alatt a térképet sejtett. Csakhogy az túl messze volt, teste jóval előrébb siklott a takarónak hála, így kénytelen volt megtámasztani magát kezeivel.

– Öhm, segítenél? – nyekeregte összeszorult mellkassal.

Nova lebámult rá, legszívesebben ott hagyta volna a fiút hadd szenvedjen, ha már ennyire szerencsétlen, de végül megesett rajta a szíve. Elvégre ő is egyetlen szó nélkül a segítségére szegődött. Így hát továbbra is lesújtó pillantással, de odalépett az ágy mellé, hogy lehajolva a karjánál felsegítse Jamest.

– Mi lenne, ha te is nyomnád magad? – nyögte kínlódva.

– Próbálom, de… – James végképp elvesztve egyensúlyát átbucskázott saját testén, egy kifacsart bukfenc kíséretében a földre érkezett, magával rántva Novát, akit a művelet közben még állcsúcson is rúgott.

– Au! – jajdultak fel egyszerre. A takaró beterítette őket, még inkább felforrósítva az amúgy is meleg levegőt, ami beáramlott a nyitott ablakon.

James kiszedte lábát a nyakából, aztán lerúgta magukról a rongyot és azonnal a másik felé fordult, hogy megvizsgálja sérülését.

– Ne haragudj! – szabadkozott azonnal. Ujjaival gyengéden közrefogta Nova arcát és maga felé fordította. Nem sokszor látta ennyire közelről a lány szemeit, de azokban az esetekben sosem látta egyforma színűnek őket. Most enyhén barna árnyalatban csillogtak a ki nem csorduló könnyektől, mégis volt bennük egy kevés zöld homály is.

– Semmi baj – szuszogta. Feljebb tolta magát kiszabadítva arcát a fiú kezeiből.

Valaki megköszörülte a torkát. Mindketten olyan gyorsan fordultak az ajtó felé, hogy a nyakuk majd bele roppant, de félelmük szerencsére alaptalan volt. Ugyanis a szoba közepén nem McGalagony, hanem James egyik szobatársa állt.

Nova nem emlékezett a nevére, hiába voltak osztálytársak már négy éve. Azt tudta, hogy a fiú kissé magának való, csendes közönyösséget mutat azok felé, akiknek nem sikerült közel kerülniük hozzá. Ilyen volt Nova, Jamesszel ellentétben.

A névtelen srác pajkos mosollyal tekintett le a Potter fiúra, aki igyekezett fapofát vágni, mikor érezte, hogy Nova őt figyeli.

– Haver, igazán szólhattál volna, hogy végre összejött és foglalt a szoba – ingatta fejét vigyorogva. – Akkor nem rontok így rátok. Amúgy is, csak egy váltás talárért jöttem, mert Hugó rám borította a puncsot, de az igazán ráért volna.

– Pedig gyorsan lekéne cserélned mielőtt hozzád ragad! – sziszegte összeszűkült szemekkel James.

A fiú csak felröhögött, majd ládájában kutatva kihalászta ruháit, aztán egy utolsó kacsintás után a még mindig a földön heverő kettős felé távozott a szobából. Nova hosszan bámult utána, rájött ugyanis, hogy a négy év alatt soha életében nem hallotta még a névtelen srácot ennyit beszélni. Aztán Jamesre bámult, aki erősen kerülte a pillantását és a feltápászkodással bajlódott, de lába minduntalan beleakadt a lerántott lepedőbe. Mikor aztán talpra kecmergett, még mindig nem teremtve szemkontaktust, segítőkezet nyújtott Novának.

– Miért van, azaz érzésem, hogy nem akarod elmondani, hogy miről szólt ezt a magasröptű beszélgetés? – vonta fel szemöldökét mialatt kihalászta pálcáját talárja zsebéből. James nem válaszolt, és ő nem firtatta. – Invito térkép – meglendítette pálcáját és a térkép nyomban felé repült előbújva James újabb ruhakupaca alól, ami az egyik fotelban díszelgett.

Egyikük sem törődött a földön heverő ágyneművel, ahogy megtalálták a megbűvölt pergamenen a furkászt már rohantak is a lépcsőn lefelé, majd ki a portrélyukon. Erre persze már a többi diák is felfigyelt, de idejük sem volt reagálni, ahogy érkeztek a két gyerek olyan gyorsan el is tűnt, az állat ugyanis vészesen közeledett nagyterem felé. Mikor ők lerohantak a lépcsősorokon a furkász a térkép szerint épp elhaladt a közeli folyosókat díszítő diákok között, akik között ott volt Rose is James unokatestvére.

– Várj! – állt meg hírtelen James. – Megfordult és gyorsan halad, mintha futna.

Nova visszalépett pár fokot, ujjait a pergamen szélébe akasztotta és lehúzta azt, hogy ő is lássa. Valóban a kisállat igen szaporán haladt, csakhogy nem egyedül. A neve mögött ott íródott egy hugrabugros lányé is, legalábbis Nova úgy emlékezett, hogy ahhoz a házhoz tartozik.

– Szerinted sikerült megfognia?

– Remélem, hogy nem. Menjünk mielőtt Longbottom-hoz ér – mondta Nova ijedten. Jamesnek csak akkor tűnt fel keresztapja és gyógynövénytan tanárának neve a furkászhoz közeli folyosó egyik végén.

Keresztül-kasul rohantak a kastélyon minden titkos utat kihasználtak, hogy elég gyorsan haladjanak, de olyan utat nem volt lehetséges, amivel elkerülték volna a nagyterem közelét. Kénytelenek voltak, hát elrohanni előtte reménykedve, hogy senki sem veszi majd észre őket. Csakhogy a reményük azon nyomban szertefoszlott, mikor Rose útjukat állta.

– Nem kéne nektek is a díszítésben segítenetek? Egész nap nem láttalak titeket. És mit rohangásztok itt, mint a mérgezett egerek? – hadarta csípőre tett kezekkel.

– Nem, vagyis de – lihegte James.

– Épp segítünk. Szólnunk kell Longbottomnak, hogy elfogytak a futónövények – darálta az első eszébe jutó hazugságot Nova.

Rose szerencsére nem kapott időt, hogy folytassa a számonkérést, mert az egyik fiú leejtette a díszeket. A vöröshajú lány kipirult arccal és hatalmas lendülettel fogott bele az ordibálásba, mialatt összeforrasztotta az eltört tárgyakat.

– James nézd! – súgta Nova és az épp összetapadó gömbökre mutatott. Azok bár üvegből voltak, a rajtuk körbefutó minta arany festékkel volt festve.

– Biztos ezek érdeklik annyira a furkászt – bólintott James.

Rose-t megkerülve folytatták útjukat, ahogy a következő elágazáshoz értek újra a térképre pillantottak. Az állat szerencsére egyhelyben állt a balra nyíló átjáró végén. Mindketten oda kapták tekintetüket, a szürke kis állat, ki a díszeket lopta éppen, nem tűnt fel a szorgosa gömböket aggató diákoknak.

Viszont azonnal kiszúrta a rá leselkedő veszélyt, még egy díszt az erszényébe tömött, majd négy apró mancsán futásnak eredt, miután kikászálódott a ládából, amiben megbújt. Amerre csak haladt csillogó, díszes tárgyakat hagyott el, megkönnyítve a két gyerek dolgát, kik éppen újabb lépcsőkön rohantak fel kissé már kifulladva.

– Abban a teremben van – mutatott a szemközti díszes ajtóra James. – Onnan nem szökhet meg, bent elkaphatjuk.

Gyorsan beosontak hát.

– Colloportus – szegezte pálcáját a zárra Nova, hogy biztosítsa egy ideig biztosan ne törje rájuk senki sem az ajtót.

James is megjelent mellett egy székkel, amit háttal az ajtó felé fordított és annak támláját a kilincs alá dugta.

– Csak a biztonság kedvéért – magyarázta, látva Nova értetlenkedő pillantását. A lány arckifejezése rögtön lesújtóba váltott, megforgatta szemeit és kikapta a másik kezéből a térképet, hogy megtudja pontosan merre is rejtőzik az állat. A Furkász a srégen szembeni szekrény mögött bujkált, nyilván hallotta, hogy követték, de szerencsére ennek a teremnek csak egy ki- és bejárata volt.

Valójában egyik sem tudta, hogy melyik helyiségben is tartózkodtak, mert mindenütt haszontalan kacatok és furcsa tárgyak sorakoztak, mint egy raktárban, ahova a tanárok az órán már nem használatos szemléltető eszközöket suvasztották volna.

– Hozd azt a kalitkát – suttogta Nova, mikor feltűnt neki a nagyméretű ketrec, ami kicsit hasonlított Hagrid patkányfogó szerkezetére.

Nova addig valami kötél szerű után kutatott, de a sok serleg és papírhalom közt egy sem akadt. Végül már majdnem feladta mikor hirtelen a keze beleakadt egy zsinegbe, mintha a madzag csakúgy ott termett volna.

– A megmaradt leprikónnal akarod becsalni? – kérdezte James, mikor elhelyezte a ketrecet a kért helyre.

Nova bólintott, aztán egy adagot nyomott a fiú kezébe és neki állt azokat szép sorban a padlóra helyezni, hogy miközben a urkász majd összegyűjti őket besétáljon a csapdába. Végül a talált madzagot a rácsos ajtóra kötötte és felhúzta azt, a levegőben tartva a zsinórral. Mind a ketten egy felborított asztal mögé bújtak, nem túl messze a kelepcétől, hogy hallják mikor kell bezárnia annak ajtaját.

A hely nem volt túl nagy, James érezte, ahogy válla Nováénak nyomódik, és tudta, ha csak egy kicsit megmozdítja ujjait eléri a lányét, amivel a földön tenyerelt. De nem volt mersze hozzá szóval csak hallgatta az összekeverőd légzésük hangját, míg bele nem vegyült néhány köröm halk koppanása.

Az állat csak bevette a csalit, szép lassan haladt ugyan, de gyanakvását legyőzte a csillogás utáni sóvárgás. Minden aranyat megdédelgetett pár másodpercig, majd erszényébe tömte, ami már igencsak megtelt a lopott tárgyakkal.

Végül megtorpant, körbe szimatolta a ketrecet és mikor nem találta veszélyesnek azt, gyorsan beiszkolt az odabent lapuló leprikónokért is, de ki már nem jutott. Nova épp időben engedte a kötelet a ketrec ajtaja lecsapódott és odabentről egy dühös kis furkász meredt megvetően és sértetten az örömükben ujjongó párosra.

James már talpon is volt, de Nova még arra gondolt a földön ülve, hogy milyen jó lenne, ha lenne nála egy táska, amiben észrevétlenül feltudná csempészni az állatot a szobájába. Aztán mikor hátra fordult, hogy megnézze a csapdába csalt Furkászt a szeme sarkából hirtelen kiszúrt egy szütyőt, ami az előtt biztosan nem volt ott.

– James? – ráncolta össze szemöldökét.

– Hm.

– Hányadik emeleten vagyunk? – kérdezte, mialatt elfogadta a fiú kezét és hagyta, hogy felhúzza őt.

– A hetediken azt hiszem. Miért fontos ez most? – értetlenkedett a másik.

– Mert… – tűnődött a lány. – Emlékszel, hogy azt mesélted, hogy Hermione nénikéd szerint a táltostűz, ami megsemmisítette a háború alatt a Szükség szobáját akkora kárt okozott, hogy a szoba nem tudta regenerálni magát?

– Emlékszem, de miért lényeges? Mi lenne, ha azon gondolkoznánk inkább, hogy hogyan tegyük vissza az ellopott dolgokat észrevétlenül? – érdeklődött James mély gúnnyal a hangjában.

– Mert szerintem megtaláltuk a Szükség szobáját – bökte ki végül Nova.

James körbefordult, a rengeteg kacaton kívül nem látott semmit, ami arra utalt volna, hogy valóban abban a helyiségben tartózkodnának. Csakhogy eszébe jutott mit mesélt neki az apja, így hát arra gondolt milyen jó lenne egy pohár víz, mert a sok futásban igencsak kiszáradt. S lám szomjoltó nedű meg is jelent a felborult asztal oldalsó lapján.

– Ez elképesztő! – suttogta döbbenten. – Albus rohadt irigy lesz, amiért én bukkantam rá előbb.

De James nem is sejtette, hogy öccse már jóval előtte rátalált a Szükség szobájára, pont mikor szüksége volt egy helyre, ahol elbújhatnak a kíváncsi szemek elől Scorpiusszal.

– Csodálatos testvér vagy – dünnyögte Nova.

Faképnél hagyva a fiút a ketrechez sétált, felemelte és óvatosan rényire nyitva megfogta a furkász grabancát, majd kiemelte onnan. Pont, ahogy nagyapja Göthe Salmander szokta csinálni, ő maga is jó erősen megfogta az állat lábát és fejjel lefelé fordítva rázni kezdte. Aztán csak rázta és rázta, még mindig rázta és a Furkász erszényéből egyre csak hullottak az aranyérmék, ékszerek, díszek, egy gyémántokkal szegélyezett könyv a könyvtárból és még az arany étkészletből is akadt néhány, amit ő emlegetett korábban.

– El sem hiszem, hogy sikerült! – ujjongott James vigyorogva.

– És senki sem vette észre! – tapsolt örömében Nova, miután besuvasztotta a szökevényt a táskába, ami azelőtt megjelent a szobában.

Nagy boldogságában átlépte a rengeteg elcsent tárgyat és már épp azon volt magához ölelje Jamest, akinek arca még inkább felragyogott, mikor rájött mire készül a lány. Ő már tárta is szét a karját, de akkor Nova egyszer csak ledermedt és a fiú, elkönyvelte magában sosem kerül közelebb a lányhoz, mikor annak arca lesápadt.

– James… – súgta. –  A csésze nincs itt.

Nova olyan gyorsan guggolt le, hogy James már azt hitte összeesett. Lenézett a lába elé, ahol ott térdelt a lány, a furkász gyűjteményében kutatva.

– Tessék? – Bármennyire is igyekezett, hangjából ő maga kihallotta a csalódottságat az újabb elszalasztott ölelés miatt.

– A csésze! – kiáltotta Nova. – Amiben Meeko van. Meeko az okkami!

– Hogy az a jó fene vigye el ezt a Merlin átkozta furkászt!