A
másik csak egy nyugodt fürdőt vett volna, mégis szebb estélye volt, mint
képzelte.
Egy folyosó, egy bánatos lány és
egy arra tekergő fekete kutya; kifejezően szürke szemekkel.
Kapkodta a levegőt, légzése egyre
szakadozott, ahogy fejét hátradöntve sűrű pislogások közepette, elűzte a
bánatot szeméből. Agyában akár seregnyi cikesz ide-oda cikáztak a gondolatok,
egyik szállt el a másiktól, míg végül egy megfoghatatlan hálóvá szőtte magát.
Mély levegőt vett, térdét
felhúzta, majd könyökét megtámasztva rajta, fejét lábai közé ejtette karjával
együtt, ezzel szabad utat engedve tincseinek. Annak vége a földet súrolta, a
barna hajkorona ide-oda seperte a padlót, ahogy a lány a fejét ingatta. Saját
magát gúnyolva felnevetett, újra a falnak támaszkodott a plafont bámulva,
próbálva elűzni rossz kedvét. Odafent a toronyban barátai születésnapot
ünnepeltek, míg ő megfutamodva egyetlen támaszai elől, egy elhagyatott folyosón
bujkált; méghozzá saját bulija elől. Azonban a néptelen átjáró a Prefektusok
fürdője és Simaszájú Gergely szobra közt sokkal csábítóbbnak bizonyult számára.
A közeledő puha lépteket sem
hallotta, a kutya viszont már messziről észlelte szaggatott légvételeit és
fel-felhangzó zokogását. Egy ponton úgy gondolta, inkább visszafordul, de
kíváncsisága és szíve jobban húzta a szívszorítóan kesergő lány felé.
Megállt mellette, leült és várt,
de a másik csukott szemhéja mögött szeme ide-oda cikázott, mintha egy zaklatott
álomba merült volna. Finoman megbökte könyökét nedves orrával, majd azonnal el
is kapta fejét, nehogy a lány karja megüsse.
– Merlin szerelmére – súgta
nevetve, némi rémülettel hangjában, megkönnyebbülve kifújta a levegőt. – Kutyus,
– nyúlt felé óvatosan, nehogy megijessze az állatot – jól rám hoztad a frászt.
Odakint vihar tombolt, a
szemközti ablakokat verte a szél, a villámok minden alkalommal megvilágították
a sötét folyosót. Az eső nagy cseppekben folyt végig a párás üvegen, könnyet
fakasztva a felfestett arcú nőnek. Az állat bundája azonban nem volt vizes,
ahogy megsimította füle tövét.
– A vihar elől menekültél a
kastélyba, ugye? – kérdezte inkább csak magától. Úgy gondolta, a kutya a
faluból érkezhetett, biztosan felszökött a birtokra unalmában.
Kinyújtotta lábait, mire a fekte bundájú
jószág elhasalva megtámasztotta fejét combján. Mosolyogva simogatta sprőd
szőrét a hátán. Légzése egyenletessé vált, ahogy az állat megjelenése kiűzte
gondjait fejéből.
Felsóhajtott, mire a kutya kíváncsian
pislogott frá. Szürke szemei érdeklődve figyelték arcát, mintha csak azt
kérdezné, mi a baj. A lány megborzongott, volt valami ijesztően ismerős abban a
tekintetben, mintha egy ember szemei néztek volna rá, valakié, akivel korábban
már találkozott.
– Érezted már úgy, hogy el kell
menekülnöd mindenki és minden elől? – suttogta, gépiesen tovább simogatva az
állatot. Mégsem tudta elfelejteni bánatát, szülei levele ott lebegett agyában,
de egyetlen sorát sem tudta felidézni. A kutya nyüszített, mintha igent
mondana. A másik megrázva fejét, elűzte a bugyuta gondolatot, egy állat nem
ennyire értelmes, érvelt saját magának. Mégis volt valami azokban a szemekben,
valami, ami azt sugallta nem egy egyszerű kutya néz vissza rá. – Nem éppen a
viharra gondolok – bámult ki az ablakon, a folyosót visszhangozva betöltötte a
mennydörgés hangja –, de nyilván te azt nem szereted. Nem jó érzés a vizes
szőr, hah? – mosolygott az állatra.
Lejjebb csúszott, testtartást
váltva elgémberedett tagjai miatt. Az állat felemelte fejét, türelmesen várva,
míg elhelyezkedik, majd pofáját visszafektette hasára. A lány megkavarta füle
tövét, elégedett morgást kapva válaszul.
– Ezt szereted, hah? – Az állat
elégedetten mormogott. – Tudod, én imádom, mármint a vihart, nem a
fülvakargatás – kuncogott, a kutya is vele nevetett vonyítva. Már nem is
érdekelte mennyire különös ez. Figyelte az ablakon leguruló cseppeket, míg
tekintete elhomályosult, elveszve az emlékek tengerében. – A nagypapámmal
mindig kint ültünk a nyári záporban a hintaszékében a teraszon és figyeltük,
ahogy az eső eláztat minden kis centimétert. Káprázatos volt, ahogy a levelek
meghajlottak apró súlya alatt, miként sötétre színezte a betont, megitatta a
virágokat és elárasztotta a levegőt friss illattal. Az ő kedvence az eső volt,
és ezt rám is átragasztotta, – Halkan beszélt, szinte már andalítóan, a kutya
képes lett volna elaludni, de a lány hangjában rejlő keserű bánat lekötötte
figyelmét. – Szinte ő nevelt fel, anya és apa folyton a Minisztériumban
dolgoztak. Ő adott a kezembe először pálcát, hagyta, hogy varázsoljak és nem
haragudott, mikor összetörtem a kedvenc bögréjét. Seprűt vett nekem, és körbe
repültük a házat, az éjszaka közepén is nekiállt palacsintát sütni, ha azt
kértem. – Szaggatottan felsóhajtott. – Annyit mesélt a Roxfortról, hogy szinte
már öt éves koromtól visszaszámoltam a napokat – szemeiben gyermeki fény
csillant. – Aztán mikor, megkaptam a levelet és rájöttem vagy inkább engedtem,
hogy az agyam felfogja – talárja ujjába törölte arcát –, hogy ha elmegyek,
akkor alig fogom látni nagypapát, már nem is vágytam ide. Apának úgy kellett
kicipelnie a házból, hogy le ne késsem a vonatot. Akkor ígérte meg papa, hogy
egyszer elvisz a kengurukhoz.
A kutya óvatosan felült, lerázva
magáról a lány egy ideje már nem mozgó kezét, szuszogása meglibbentette a
haját, ahogy közelebb hajolva hozzá, lenyalta arcáról a sós cseppeket.
– Meghalt – szipogta suttogva. –
Meghalt, és én nem voltam vele. Itt hagyott, pedig megígérte, hogy mikor
tizenhat leszek, elutazunk Ausztráliába – zokogta keservesen, hüppögve
elfordította fejét, mintha szégyellenie kéne magát az állat előtt. Ő azonban
átugorva lábán, a másik oldalára került, és pofáját a lány vállán támasztotta
meg. Átkarolta az állat testét, és arcát beletemette a puha nyakszőrébe. – Ma
vagyok tizenhat – dünnyögte, ujjaival az állat fülét vakarva. – És ő már sosem
küld nekem levelet…
Sirius Black egyik legjobb
barátja harsány ömlengését igyekezett felfogni kora reggel, miközben azt
kívánta, bár fulladna inkább bele a kávéjába. Na persze nem ő, hanem James,
amiért aznap már harmadszorra meséli el nyálas, esti randevújukat Lilyvel. Ami
inkább bosszantotta Siriust, hiszen a béna esemény hiúsította meg, hogy elkérje
barátja láthatatlanná tévő köpenyét, hogy felszökjön egy lazító fürdőre a
Prefektusi helyiségbe. És ha ez nem lett volna elég, a fiú még a közös
térképüket is lestoppolta, és az áruló Lupin is neki adott igazat az előnyben.
Szóval az estétől kezdve Sirius
mindenkit utált, aki a baráti körébe tartozott.
Ricsajos kacagás ütötte meg
fülüket. Egy nagyobb lánytársaság közelített a mellettük kettővel arrébb lévő
szabad helyekre. Többen nevettek valamin, egymásba karolva és förtelmesen
idegesítően, mintha vihogásukat képtelenek lennének megszakítani. Két alak tűnt
ki közülük; Lily, aki szálló vörös lobonccal előre sietett, hogy csókot adjon
az elvarázsolt Jamesnek, aztán visszatérjen barátnőihez. A másik Beth, ki
haloványan mosolyogva, mintha csak kötelező lenne jó képet vágnia a dolgokhoz,
kullogott a csoport legvégén. Lily most mellé szökkent vissza, átkarolta vállát
és magához ölelte. A lány valamivel vidámabban ült le a megmaradt szabad helyre,
mialatt észre véve Siriust, rámosolygott. A fiú mogorvasága egy pillanat alatt
elszállt, viszonozta a gesztust és állta a lány kutakodó tekintetét. Mintha a
másik belé akarna látni, összevonta szemöldökét, és mélybarna íriszeit az ő
szürkéibe mélyesztette.
Ahogy jobban bele gondolt, a
térkép és a köpeny hiánya vezetett egy még jobb estéhez, mint amire számított.
Aztán barátnői újabb nevetése
elterelte a lány figyelmét, és feléjük fordult. Sirius vigyorogva kortyolt
kávéjába, nem foglalkozva barátai értetlen, kérdő pillantásaival.
Kisvártatva, pár perccel azután,
hogy befejezték a reggelit, és James kapkodva lemásolta a bűbájtan leckét
Lupinról, amit randevúja miatt elmulasztott elkészíteni, elindultak első
órájukra. James még odalépett barátnője mögé, hogy elköszönjön. Sirius
figyelmét nem kerülte el Beth felé pillantása szeme sarkából. Ajkára csintalan
mosoly kúszott, és Remus már nyitotta is száját, hogy megállítsa, sejtve, hogy
valami örült ötlet jutott eszébe, de elkésett.
Ő már oda is hajolt a lány
füléhez, hogy csak Beth hallja szavait. – Csak hogy válaszoljak a kérdésedre –
búgta, leheletével megcsiklandozva a lányt –, imádom, ha a fülemet vakarják.
Amúgy boldog utólagos születésnapot, próbáltam volna elugatni, de kétlem, hogy
értetted volna – nevetett.
Azzal időt sem hagyva a lánynak,
követte barátait, akik a nagyterem ajtajában vártak rá. Mielőtt kilépett volna
a folyosóra, válla felett még hátra tekintett. Beth mogyoróbarna szemeiben a
felismerés szikrája csillogott, ajkára megrovó, édes mosoly kúszott, ami
elkápráztatta Siriust.
Mindez nem kerülte el Lupin
figyelmét, ahogy barátja feltűnő vidámsága sem, mikor az éjszaka visszatért
hálóhelyiségükbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése